Hajnal fél 4, szól az ébresztő…

Miután rendeztük sorainkat feladtuk bőröndjeinket, hogy az átvilágítások után várjuk gépünk indulását.

A beszállókapuk folyosója hosszúra nyúlt fekete-fehér árnyalatokban pompázó épülete teljesen kimért és pontos volt, szöges ellentéte annak, ami majd ránk vár.

A felszállás:

Airbus-unk mellettünk lévő ülésén egy láthatóan nagyon izgatott és ideges fiatal nő ült, továbbiakban csak Lujza. Valószínűleg első repülésére készült, pulzusát mérte, kapaszkodott. Meg is lehet érteni, elvégre, amikor a felszállópályára érve végre felbőgnek a hajtóművek, és elszabadul az a többezer lóerő, az szó szerint valami felemelő érzés.

Utunk elég rázósra sikeredett, szegény Lujza elő is készítette a papírzacskót, de szerencsére nem volt rá szükség. Túl sok látnivaló nem akadt az út során, az ég elég felhős volt, csak az Alpok hófödte hegycsúcsai tűntek fel itt-ott.

Hamarosan megpillantottuk a Tajo folyó torkolatát, megérkeztünk Liszabonba.

A portugál fővárosba legegyszerűbben talán metróval érdemes bejutni a reptérről 2 vonalat használva. Az itt töltött idő rövidsége miatt (kb. 5 óra) csak a folyó/öböl part meglátogatását terveztük.

Miest felértünk a felszínre, megcsapott minket a mediterrán hangulat, a házak, növények, illatok és a mellettünk álló ordibáló, mutogató pár, de éppen ezért vagyunk itt.

Útba is ejtettük az első víznek látszó valamit, viszont a part megközelítése nem volt ilyen egyszerű. Csak többszöri eltévedés után sikerült rátalálni a megfelelő útvonalra, ez alatt is sikerült bepillantani, főleg a helyi közlekedés sajátosságaiba. A helyi villamosok rövid, egykocsis járművek, amelyek dombon fel-le tisztes sebességgel száguldanak a járdák mellett.

A partot elérve megpihentünk, telefonáltunk egyet haza, és én elindultam, hogy tegyek egy sétát a parti homokon.

Éppen a túlparti látványosságok és olyan nevezetességek között találtam párhuzamot, mint a riói Jézus szobor, vagy a Golden Gate híd és helyi megfelelőik, amikor szólt a hang: Achtung, achtung!

Na, erre aztán nem számítottam, egy középkorú németajkú hölgy jött oda hozzám, és egy kb. 5 cm nagyságú törött üvegdarabot vett fel a lábam elől. Igen, mindig nézzünk a lábunk elé. A part homokjának jó része egyébként az öbölből kisodródott apró üvegdarabka volt, de ezt most megúsztam.

Mielőtt visszaindultunk volna a reptérre, gondoltunk eszünk még valamit, ami európai.

Egy tál levest és egy szendvicset választottunk a sétáló utca egyik zsúfolt éttermének választékáról. Dorina csirkelevest kért, ami azért érdekes, mert amikor kihozták, egyből összetört benne a hazai tyúkhúslevesről alkotott képe. Az ottani csirkeleves valami egészen más, amikor megkóstoltam, hát elnevettem magamat, szóval el lehet képzelni.

Úton Afrikába…

A repülő ablakából jól kivehető volt Casablanca városa, Marokkó legnagyobb települése és a parton magasodó Hassan Mecset kb. 200 méteres minaretje.

Földet érve a soha nem tapasztalt hosszúságú és alaposságú többlépcsős ellenőrzés után jutottunk be az országba. Pénzt váltani is csak útlevelünk felmutatása után lehetett, hiszen a dirhamot nem lehet kivinni az országból.

A vonat, amellyel bejutottunk a városba elég sötét és piszkos volt, bár maga a kocsi egyébként modernebb volt, mint az otthoniak. A körülmények miatt kezdtünk elég rossz véleménnyel lenni az itteni tömegközlekedésről.

A tájkép nagyon változatos volt: pusztaság, kaktuszföld, modern lakótömbök, nyomornegyedek váltakozva helyezkedtek el egymás szomszédságában. A talaj vöröses színű, pálmafák mindenfele.

A belvárosi, a kikötőhöz közeli végállomás egy többemeletes plázánál helyezkedik el, gyakorlatilag egy egységet alkotva.

Dorina telefonja merülőben volt ezért először egy konnektort kerestünk, majd elmentem taxira vadászni. Akkor még nem tudtuk, hogy pontosan abban az időben érkeztünk meg, amikor az emberek napnyugta után újra ehetnek. Ilyenkor a városban ingázó járművek száma lecsökken, a taxisok is felár ellenében dolgoznak.

Kezdtünk aggódni, hogy mi lesz, ha nem érünk időben a szállásra, mert akkor tekintélyes kötbért kellett volna fizetnünk. Így is majd egy órát kellett várakoznunk, míg végre megtaláltuk a helyet, hogy hol érdemes keresgélnünk.

A piros taxi satufékkel megállt, a sofőr kipattant, és a következő pillanatban egy számítógépes játékban találtuk magunkat.

Hogy melyikben?

Sokaknak ismerősek lehetnek a GTA játékok, nem vicc, a hangulat pontosan olyan volt.

Kikötő, pálmafák, lakótömbök, száguldás. Az emberek éhesen fel alá mászkálnak az utcán, az úttestet úgy keresztezik, ahogy csak tudják, az autók és a motorok közöttük szlalomoznak, közben szól az arab zene. Egy jobb kanyarnál majdnem elütjük a rendőrt a zebrán, egy másiknak, akinek nem tetszett, hogy két sáv között haladunk, a sofőr egyszerűen csókot küldött.

A taxis nem beszélt angolul, ezért az egyetlen lehetőség az volt, hogy felhívja a szálláshely tulaját, hiszen annak a címét se tudta. Körülöttem franciául és arabul beszéltek, amiből szinte egy szót sem értettem, szóval gondoltam inkább nézelődök.

A piros lámpa dísznek van, bár az élmény hasonlít az Isztambulban és Máltán tapasztaltakhoz, de itt egy új élménnyel gazdagodtam. A piros lámpánál van, aki megáll, viszont ha a sofőr úgy érzi, hogy eleget várt, akkor simán elindul, és a keresztben haladó járművek között utat vágva, dudálva halad tovább.

Nagy nehezen megérkeztünk a szálláshelyre, amelyről az értékelések alapján sejtettük, hogy nem lesz egy palota, de az ára kedvező volt, és egy éjszakára úgy is jó lesz. Azt nem mondom, hogy meleg szívvel ajánlanám másoknak, de egy éjszakára, ennyire kimerülten gyakorlatilag mindegy is volt.

Egy sétát azért megtettünk a környék sikátoraiban, ami tömve volt az egész napos éhezés és szomjazás után fellelkesült emberekkel. Este 11 óra volt helyi idő szerint, de volt olyan üzlet, ami csak ekkor nyitott. A zöldséges, a fodrász, az öltönyös mind várta a vásárlókat az éjszaka közepén.

It’s half past 3, our phones’re ringing…

After we got ready and made the check in we had to wait for the departure in the duty free area.

The corridor of the gates was so long, black and white coloured building, perfectly designed and built, quite opposite of that we will face with.

The departure:

On the next seat of the Airbus there was an obviously very excited and nervous young girl, just call her Luiza to be easier. Maybe this was her first flight ever, she was checking her pulse and was grabbing the armrest. I can understand her, when we arrive to the end of the airstrip finally we can hear the engines and thousands of horsepower’re unleashed. That’s literally an upthrowing experience.

Our flight wasn’t really calm because of the turbulence, Luiza had to prepare the vomit bag, but luckily she didn’t get sick. There was nothing special to see from the window, the sky was cloudy, only the snowy peaks of the Alps could break through.

Soon we could see the mouth of river Tajo, we arrived to Lisbon.

Maybe the easiest way to visit the city center from the airport is by the metro, using 2 lines. Because of the short timet hat we could spend there (around 5 hours) we planned to visit only the river/gulf bank.

As soon as we came up to the surface we could taste the mediterranean spirit, the buildings, plants, smells and the shouting couple next to us, but we’re here because of this.

We went to the direction of the first thing that looked like water, but it wasn’t that easy to find the coast. After we got lost some times we could find the right way and while we were walking we could see the local traffic. Trams are short vehicles with one wagon, but they’re driving so fast up and down the hills next to the pavement.

After arriving on the beach we had some rest, called our parents and I went to take a walk on the sand.

I was wondering about the sights of the other shore, there was a statue that was a little bit similar to the Jesus statue of Rio and a bridge that was also similar to the Golden Gate, when I heard a voice: Achtung, achtung!

Well, This was really unexpected, a middle aged german speaker woman come to me and took a broken glass that was around 5 cms big and was just in front of my foot. A big amount of the beach’s sand were tiny pieces of smooth glass, but I was lucky this time.

Before we went back to the airport we wanted to eat something European.

We choose a soup and a sandwich in a crowded restaurant. Dorina wanted to eat a chicken soup, however when she got it, the image of the well known Hungarian chicken soup was destroyed. This soup was something totally different, when I tasted it I started to laugh, so you can imagine.

On the way to Africa…

From the window the city of Casablanca was easy to recognize, the largest city of Morocco and the immense, around 200 m-s high minaret of the Hassan mosque that lays on the coast.

After landing we could experience the longest and most detailed checking that I’ve ever seen to enter the country. What’s more the only way to change money is with your passport, because it’s forbidden to take dirham home.

The train to the city was dark and dirty, but otherwise was more modern than the average in Hungary. Because of the circumstances we thought bad things about the local public transport.

The landscape was very diverse: wasteland, cactus field, modern houses, slums next to each other. The soil was red, palm trees everywhere.

The train station was in the center close to the port, in front of a big plaza so the two buildings were one unit together.

The battery of Dorina’s phone was almost dead, so we found a socket first and I went to hunt for a cab. We didn’t know that this was the time when people can eat just after sunset. The number of cabs running in the city is decreased this time and passengers have to may more.

We started to worry, because if we do not arrive to the hostel in time we have to pay penalty. It took a while to find a good place where cabs can find us.

A red car suddenly stopped, the driver jumped out and in the next moment we realised that we’re in a computer game.

Which one?

Maybe many of you know the GTA game, it’s not a joke, the feeling is totally the same.

Port, palm trees, buildings, rush. People’re hungry and walking all around us, crossing the streets as they can, while the cars and motorbikes’re slaloming between them and we hear the Arabic pop music from the radio. We were turning right when we almost hit a police officer on the zebra crossing what’s more, there was an another policeman who was waving to the taxi driver to stay in one track, but he simply sent him a kiss.

The taxi driver didn’t speak English, so the only choice left was a phone call by him to ask the adress of the hostel, because he didn’t understand the map. People were speaking French and Arabic all around me, an I understood almost nothing, so I decided to chill and enjoy the city.

The red lamp is decoration, however this experience is similar to that I’ve seen in Istanbul and in Malta, but here I’ve seen something new. There’re some people who stop when the lamp turns red, but when the driver feels that the time has come, simply continues his/her journey making a path between the crossing cars with horning.

It took a while but we finally arrived to the hostel and we knew that this won’t be a palace, but it was cheap and it will be perfect for one night. I don’t say that I will recommend it for anyone, but for one night when you’re very tired it’ okay.

We made a circle on the streets nearby and those were filled with people after starving. It was 11 pm local time, but there were some stores that opened in few minutes. The grocery, the hairdresser and the suit shop were waiting for customers in the middle of the night.