Ismét korán kellett kelni, reggel 7-kor találkoztunk Otmánnal, a sivatagi túra vezetőjével a Jemma El Fna egyik neves kávézója előtt. A tér szinte üres volt, az előző napi maradványokat takarították. Mint a mediterrán országokban általában, itt sem pontosak az emberek, de nagyon nem. Eltartott egy darabig, amíg összegyűlt a kisbusznyi ember és végre el tudtunk indulni 3 napos utunkra a Szahara felé.

A Szahara:

Marokkóról sokan azt gondolják, hogy az egész egy sivatag, ez persze nem így van. Ami még nagyobb tévképzet, hogy a Szahara tisztán homoksivatag, legnagyobb része ugyanis kősivatag, arabul Maghreb. Szahara csak relatíve kis részén van egyáltalán homok, ezért is kell ilyen messzire utaznunk, az Algír határtól kb 30 km-re, Merzouga vörös homoksivatagába.

Az Atlaszon át:

A hegyeken keresztül vezetett utunk, viszont ez nem jelentett gondot a sofőrnek, aki tartotta a kb. 90 km/h-s tempót a kanyarokban is. Az út és a mellettünk tátongó mélység között ritkán volt bármiféle korlát vagy fal, a leggyakoribb a fehérre festett kőkupac, mint jelzés volt.

Én jól bírom az ilyesmit, de Dorina és egyik útitársunk kezdett egyre rosszabbul lenni, nemsokára előre is kellett ülniük a sofőr mellé.

Több kisebb pihenő után értünk el Ait Ben Haddou-hoz, ami egy az UNESCO által a világörökség részévé nyilvánított középkori település. Amikor még ősszel rákerestem Marokkóra, ez volt az egyik első kép, amit megláttam, ekkor döntöttem el, hogy ide kell jönnünk.

A környék rengeteg film forgatási helyéül is szolgált, utoljára a Trónok Harca 3. évadjához vettek fel itt jeleneteket. A hely státusza miatt természetesen a díszlet elbontásra került.

Kora délután volt, hőség, Dorina állapota nem javult, így kellett körbejárni a települést. Az útközben vásárolt kendőt belemártottuk hideg vízbe a vezető tanácsára, de csak később vettük észre, hogy ereszti a színét, így Dorinának lett egy kék-fehér „batikolt” felsője.

A tervek szerint egy közeli étteremben ebédeltünk volna, viszont mivel ezek a túrák egy nagyon jól kiépített hálózat részei, az ebéd ára a nyugat európai árakhoz igazodott. Nem azért jöttünk Marokkóba, hogy 3 ezer Ft-ért együnk, így kivonultunk. Dorina kifeküdt egy fa alá a kőre, én vele maradtam, így aznap kimaradt az ebéd.

Az estét egy környékbeli völgy sziklafalai között lévő szállodában töltöttük, az ablakunk a helyet kivájó patakra nézett.

Vacsorakor mi már nagyon éhesek voltunk, ezért amikor kihozták a fő ételt, amíg a koreaiak udvariasan azon gondolkodtak, hogy vajon kinek kéne először szednie, Daniellel, lengyel útitársunkkal gyorsan lecsaptunk a legjobb falatokra.

Másnap reggeli után nehezen hagytuk hátra ezt a remek szállást, de folytatni kellett utunkat a sivatag felé. Igen ám, de ekkor jött egy váratlan kirándulás. Gondoltuk is, hogy már nincs akkora távolság hátra, mivel fog eltelni az egész nap, amikor egy hídhoz érve leszállítottak minket a buszról.

Ott várt minket egy berber férfi, aki körbevezetett minket a szomszéd oázisban. A vizet a hegyekben eredő patakokból és az olvadó hóból nyerik, a kertekben főleg kukoricát, lucernát termesztenek, de sok az olajfa, barackfa, alma-gránátalmafa is. A zöldellő vidék látványa felüdülést jelentett a környező Marsbéli tájhoz képest.

Az oázisból a szomszéd dombra épült berber faluba mentünk, ahol egy kis teázást követően rengeteg kézzel készült szőnyeget mutattak be nekünk. Azért ha nem is mondták, hogy vásároljunk, azért sugallták erősen, kezdett kicsit kínossá válni a helyzet.

Ezek a szőnyegek itt jóval olcsóbbak, mint Marrakechben, viszont mivel kézzel készítik, ezért még ma is nagy értéket képviselnek. Egy normálméretű szobába való szőnyeg is egy asszony 18 havi munkája. Úgy, hogy még majd egy hónapot itt kell töltenünk, sajnos nem vehettünk még egy imaszőnyeget sem, ami a legkisebb méret.

Változott a táj, eltűntek a dombok, a földet fekete kövek borították, majd a távolban felsejlettek a homokdűnék. Az út szélén megláttuk az első tevéket, tudtuk, megérkeztünk.

Nagy volt az izgalom, a csoportból egyikünk sem ült még tevén. Szerencsére a túrát úgy időzítették, hogy napnyugta előtt kb egy órával érkezzünk meg, így nem volt hőség.

A dromedárokra ajánlott gyorsan felszállni, mert egy kötéllel egymáshoz vannak rögzítve, szóval, ha az egyik felkel jó eséllyel követi az összes többi is. Fel is másztam az állatra, gondoltam mivel egy lovas nemzet sarja vagyok, csak menni fog a dolog.

Éreztem viszont, hogy valami nincs rendben a nyereggel, mintha ferdén állna. Pár km megtétele után tevehajcsárunk megállította a sort, elkezdett valamit igazítani a nyergemen, amikor hirtelen eltépte azt a kötelet, ami tulajdonképpen engem az állaton tartott.

Nem kimondottan örültem a fordulatnak, nemsoká le is kellet, hogy szálljak, de néhány perces csomózgatás után folytathattuk utunkat.

A fehér teve:

Fehér állatokat van, hogy érdekes tulajdonságokkal ruháznak fel, gondoljunk csak Moby Dick-re a fehér bálnára. Karavánunkban is akadt egy fehér példány, ami egy kicsit problémásabb volt a többinél. Már a kezdetek óta makacskodott és morgott, szegény Danielnek az út hátralévő részét gyalog kellett megtennie, mellettünk sétálva.

Nem ő volt az utolsó áldozat :D

A nyereghelyretétel után vígan haladtunk tovább, amíg a naplemente miatt meg nem álltunk. A szokásos fényképek elkészítése után jött a tevegelés számomra leg emlékezetesebb része. Felmásztam az állatra, de az nem akart felkelni. A hajcsárok nógatták is rendesen, de amikor elkezdett végre feltápászkodni, egyszer csak gondolt egyet és előrefelé összecsuklott.

Az egészből nem sokat észleltem, csak hogy jéé homok. Fejjel előre lerepültem a hátáról és egy gördülés után felkeltem. Nem mondom, ezek után kicsit bizalmatlan lettem a tevékkel szemben, de egy ilyen dolog nem foghat ki rajtunk.

Kezdett sötétedni, sőt, mire megérkeztünk a táborba már csak a csillagok fénye világította meg az égboltot. A hagyományos berber sátor elég jól benntartotta a meleget, így az este legnagyobb részét kinn töltöttük.

Vacsora után elindultunk az éjszakában csillagnéző túrára. Koromsötét volt, de annak ellenére, hogy mezítláb voltunk, nem kellett tartani, hogy bármibe is belelépünk, kivéve a tevebogyót és pár kórót.

A környék egyik legnagyobb dűnéjének tetejére másztunk fel, ott lefeküdtünk a homokba és csak bámultuk az eget. Én sosem láttam még így az éjszakai égboltot, egyszerűen gyönyörű. A csillagképek és a Tejút is tisztán kivehetőek, körülöttünk nincs semmi zavaró tényező, se egy épület, se egy fa, semmi. Érdekes módon volt, hogy elfogott a tériszony, mintha mindjárt leesnék a csillagokra.

A fény, amely belőlük árad olyan öreg, hogy lehet, hogy az a csillag, amit látunk már régen kihunyt. Ilyenkor az ember igen aprónak és jelentéktelennek érzi magát, de ez benne a szép. Talán nem is véletlen, hogy az idő és a homok ennyire összefonódott egymással. A táj, amely folyamatosan változik, mégis úgy tűnik, mintha megállt volna az idő. Hónapok óta vágytam már a sivatagba pontosan ezekért az élményekért, de amit átéltem messze felülmúlta várakozásaimat.