Másnap a reggelből hamar dél lett, nem siettünk, végre volt idő pihenni. A nap egyetlen célja az volt, hogy bőröndjeinket hátrahagyva elérjük Marrakech városát.

Nagy túra állt előttünk, hiszen az elkövetkező pár napban megjárjtuk a Szaharát, a világ legnagyobb sivatagát, illetve megmásztunk egy négyezer méternél is magasabb hegyet. Csak a legszükségesebb holmikat vihettük magunkkal, minden mást egy eddig ismeretlen illetőnél kellett hagynunk, akit a helyi ismerőseink ajánlottak.

Azonban Imane aznap kórházban volt elég sokáig, így mindenképpen wifi közelbe kellett kerülnünk, hogy tudjuk vele tartani a kapcsolatot, és valami ennivalót is kellett szerezni. Némi eltévedés, útbaigazítás és taxizás után kikötöttünk a Casa Voyageur nevű vasútállomáson.

A környéken a Ramadan miatt szinte minden zárva volt, de végül találtunk pénzváltót, sőt szupermarketet is. Dorina ment vásárolni, amíg én a csomagokat őriztem, gondoltam vásárol néhány alap élelmiszert, ehelyett csipszel, samponnal, édes péksüteménnyel teli szatyorral jött ki a boltból (mert mást nem lehetett kapni [D])…

A barrikád:

Az állomás előtti nyílt teret választottuk ki az uzsonna színhelyéül, ám ekkor jött a felismerés, hogy itt az emberek 3 hete nem esznek, és nem isznak csak este, így talán nem lenne jó ötlet itt falatozni. Nem volt mit tenni, kitaláltam, hogy táskáink segítségével falat építünk magunk elé. Tőlünk persze nem várják el, hogy ne együnk, csak szerettük volna tiszteletben tartani a helyi szokásokat. Bár ezzel talán csak még jobban felhívtuk magunkra a figyelmet.

Telt múlt az idő, vártuk, hogy segítőnk majd jelentkezik, ám több óra eltelte után sem történt semmi. Délután észrevettük, hogy egy egész rokonszenves kis étterem kinyitott, sőt van wifi is. Itt végre meg tudtam kóstolni az első marokkói különlegességet, a tajine-t (ejtsd: tázsin). Ez egyébként nem magának az ételnek a neve, hanem annak az agyagedénynek, amelyben készítik.

Ekkor megcsörrent a telefon, Imane volt az, így végre le tudtuk tenni a csomagokat. Rendkívül segítőkész volt, a casablancai taxisok miatt inkább elkísért minket vissza az állomásra. Megemlítendő, hogy a taxiórát nem indítják el, az ár megegyezés szerinti, külföldiektől az ár többszörösét akarják.

Marrakech felé:

A vonat sokkal tisztább volt, mint az, amelyiken az első nap utaztunk. Mint ahogyan otthon is, itt is sok a fülkés kocsi, az elsőosztályon 6, a másodosztályon 8 ülés található bennük. Mi az utóbbiban utaztunk, gondoltuk teljesen mindegy, hogy hányan ülnek még ott rajtunk kívül, otthon se szoktunk nagyon kommunikálni utazás közben. Nem így a helyiek, akik számára természetes, ha aktuális utazótársaikkal hosszas beszélgetést folytatnak.

Váratlan vacsora:

A fülkébe néhány megálló után belépett két, hát elsőre elég gyanús külsejű fiatal. Napnyugtáig nem történt semmi váratlan, ám ekkor eljött a vacsora ideje, mindenki előpakolta az elemózsiát, ami főleg különböző édességből és tejtermékekből állt, és elkezdett bőszen vacsorázni. Nem is csodáltuk, viszont mivel mellettük volt az asztal, odagyűltek és elkezdtek kérdezgetni. Ez először nagyon nem tetszett, de végül kiderült, hogy teljesen ártalmatlanok. Utazótársaink is diákok voltak és jót beszélgettünk, a több mint négy órás út hamar el is telt. Búcsúzóul még vacsorájukból, amelyet egyébként meg is osztottak velünk, egy nagy adagot el is csomagoltak nekünk.

Marrakech:

A vörös város, amely Marokkó turisztikai fővárosa és ahol Afrika legnagyobb hagyományos piaca található sokáig rejtve maradt a szemünk elől. Amikor végre előbukkant a dombok mögül láthattuk meg a település tényleges nagyságát. Internetes források szerint a bejelentett lakosok száma kb. 900 ezer, de azt feltételezik, hogy több mint 2 millióan lakják. Ez azért árulkodó…

A vasútállomás először adott képet arról, hogy ez a város valami egészen más, mint az eddig látottak. Az épület fényárban úszott, falait és ablakait arab motívumok borították. Az ajtóban pedig sorfalat álltak a taxisok, akik a közeledőknek már messziről ordibáltak.

Az út mentén végig gyönyörű szállodák hirdették a luxust, amelyet az európai árakhoz képest olcsón kínálnak.

A város főterének közelében szálltunk ki, hogy azon átvágva eljussunk szállásunkhoz. Számos szűk és sötét sikátoron vezetett át az utunk, a helyiek tekintetének kereszttüzében. Látva, hogy fel vagyunk pakolva mindenki szállást akart kínálni nekünk.   

Mint szinte minden marokkói házhoz, a mi lakhelyünkhöz is tartozott tetőterasz, így gyorsan fel is szaladtam, hogy körülnézhessek. Amikor felértem, egy hangot hallottam magam mögött. Hátra pillantva láttam, hogy egy sötét alak áll a tető egy magasabb részén.

Egy kissé rozoga fémlépcsőn felmászva kiderült, hogy a férfi a szállás egyik tulaja. Jól beszélt angolul, ezért el tudtam vele beszélgetni. A tetőről jó pár nevezetességet megmutatott, elmesélte a történetüket. Mindennek hátterében pedig a közeli mecset kb 800 éves minaretjéből szóló imára hívó hang remek hangulatot kölcsönzött.

Dorina, Henna, Jemma El Fna:

Nem volt még túl késő, ezért gondoltuk jobban szemügyre vesszük a város főterét. Aki volt már Iszlám országban annak ismerősek lehetnek az alábbiak.

Az ember egy mozgó célpont, már olyan értelemben, hogy messziről látszik, hogy ki a turista, és megy a verseny, hogy ki mit tud eladni neki. A gyümölcsléárusok, az éttermesek, a mindenféle holmival kereskedők mind szólongatnak különböző nyelveken, hátha valamelyikkel elérik, amit akarnak. Minket általában spanyolnak néztek, amit nem tudtam mire vélni, de mindegy is volt. Ilyen esetben a legjobb, ha tudomást sem veszünk róluk, egyszerűen mintha nem is léteznének. Ez elég zavaró, hiszen nézelődni szeretnénk, de itt tényleg akkora méreteket ölt a tukmálás, hogy inkább meg se néztük az árukat.

Nem terveztünk venni semmit, de a frissen facsart narancslének nem tudtunk ellenállni. Amíg én megvettem, Dorinát elkapta egy hennás nő. A henna egy jól ismert festék, amit eredetileg a kéz védelmének érdekében használtak, egy különböző növényekből készített vöröses-barnás anyag. Ha hagyják megszáradni (1-1,5 óra) akkor utána akár hetekig is a bőrön maradhat.

Ennek nagy divatja van, sok külföldin láttunk is, a hosszú száradási idő miatt viszont nagyon problémás, főleg ha többezer lökdösődő ember vesz körül minket. A téren nagyon sok hennakészítő asszony járkál áldozatok után kutatva.

Először a beetetés: Az asszony ingyen mintát akart készíteni (semmi sincs ingyen :D) Az egy foltból kettő lesz, majd három, végül egy virág vagy egyéb motívum.
A semmiből feltűnt egy másik nő, aki csillámport szórt Dorina kezére. Persze ő nem kérte az egészet, de nem hagyták békén. Mire odaértem már leültették egy székre. Nálam is bepróbálkoztak, de simán közöltem velük, hogy ez csak nőknek való.

Végül elkészült a minta, amiért nevetségesen magas összeget akartak kérni, ezért leléptünk. Persze követtek, jöttek utánunk és követelték a pénzüket. Egy reális árat akartunk nekik fizetni, de az az összeg egyszerűen nem kellett nekik.

Mivel már túlságosan is agresszívak voltak megfenyegettük őket, hogy rájuk hívjuk a rendőröket. Ez bevált trükk errefelé, egyből el is tűntek.

Sajnos Marrakech főtere egy ilyen hely. Az emberek szegények, hatalmas az egymás közötti verseny. A téren kihúzott méregfogú kobrák, balsorsú majmok és a hintókat húzó sovány lovak bennem nem sok ámulatot keltettek, sőt, egyikünk sincs oda az ilyenekért.

Aznap este még megvacsoráztunk egy a tér melletti étteremben, és ami még jobban alátámasztja a fentieket, az a nagyszámú dolgozó gyermek, akik nem tudom miért, de főleg papírzsebkendőt akartak eladni nekünk. Egyszerre szomorú és idegesítő is, amikor percenként odajön egy gyerek az asztalhoz és nekiáll magyarázni meg kéregetni. Ha az ember nyugalmat akar, akkor annyit kell tenni, hogy nem néz oda, csak folytatja a beszélgetést vagy az evést. Ha megszánjuk őket és adunk nekik egy kis aprót, akkor hipp-hopp ott terem a többi is.

A vacsora végén mégis megszántam egy kisfiút, aki a tányéromon maradt csirkecsontokat kérte el…

Next day noon came soon, we weren’t in a hurry, we had time to rest. The only goal of the day was to put down our big bags and arrive to the city of Marrakech.

We had to face with a great journey, because in the next few days we visited the Sahara, the greatest desert in the World and we climbed a mountain over four thousand meters. We could carry only the necessary stuff, so we had to put down everything else with a stranger who was recommended by our friends.

However, Imane was in the hospital for long, so we had to find wifi in order to contact her and of course to find something to eat. After we got lost and asked for help and took a cab, we arrived to the Casa Voyageur train station.

Because of the Ramadan, everything was closed, but finally we could find a place to change money, what’s more a supermarket. Dorina went to shop while I was guarding the bags. I thought that she will buy some basic food, but she returned with plastic bags filled with chips, shampoo and sweet cookies…. (there was nothing else there, by: D)

The barricade:

We choose the wide open square in front of the station to have a snack, but we realised that these people don’t eat and drink for 3 weeks only at night, so maybe it would not the best idea to eat here. Then I got an idea. We built a wall around us with the bags. Okay, I know that we don’t have to keep Ramadan, simply we wanted to respect local culture and try not to make it more difficult for locals. However I think this wall thing was the reason that people looked at us suspiciously.

Some hours passed, we were still waiting for our savior but nothing happened. Afternoon we realised that a very nice little restaurant just opened, what’s more, there’s wifi. This was the time to try the first Moroccan speciality, the tajine. By the way, this is the name of the pottery.

Suddenly my phone started to ring, it was Imane, so we could put down our bags. She was very helpful and because of the taxi drivers of Casablanca she escorted us back to the station. I have to mention that the drivers don’t really use the taximeter, we have to bargain and locals pay much less.

On the way to Marrakech:

The train itself was much cleaner than last time. As in Hungary, there’re many wagons with cabins. Ont he first class with 6, on the second class with 8 seats. We choose the second class, it was perfect and we thought that it doesn’t really matter how many people are in the cabin, we do not really talk on a train at home. However, Moroccans do the other way, it’s natural to make long conversations with other unknown passengers.

Unexpected dinner:

After some stops two young guys entered the cabin. Until sunset there was nothing unusual, however after sunset everybody got his/her little dinner packs made of sweets and dairy and started to eat. It was still natural, but the only table was next to us so they came closer to us. It was a little bit weird at the beginning but the situation was totally harmless. (If anything like this happens in Hungary, in most cases it means something bad :D) Our cabin mates were students as well and we had a good conversation and as a result we felt the more than four hour travel time much shorter. As a goodbye gift we got a huge amount of food from them. (They can eat only at night and they share their food with strangers… respect guys!)

Marrakech:

The red city, the touristic capital of Morocco, where we can find the biggest traditional marketplace in Africa, was hidden for a long time. When finally we came out from the hills, we could see the real size of the city. According to internet information, officially there’re approximately 900 thousand inhabitants, but unofficially more than 2 millions. This means something…

The train station was the first that showed us, this place is something totally different. The building was simply beautiful for the first time, Arabic tiles and motives everywhere. (Sorry guys, I just cannot translate my poetical phrases :D) In the door there was a wall made of taxi drivers shouting to us to choose them.

Beside the main roads there’re beautiful hotels showing luxury that’s affordable compared to European prices.

Our taxi tour finished close to the main square of the city and after we crossed it, we could continue our walk in the dark alleys while everybody were staring at us. They tried to offer hostel when they saw our backpacks.

As it is usual here, almost every house has a rooftop, so my first thing was to run up and see what’s going on there. When I arrived I heard a sound behind me. As I turned back I saw that there’s a dark figure on the higher part of the roof.

I had to climb a shaky stairs to find out that the owner of the hostel was that guy. He speaks English well so we could understand each other. He showed me many sights from the rooftop and he told me a lot of things about the history as well. In the background everybody could hear the call for prayer from the minaret of the nearby, around 800 years old mosque. It was a great experience.

Dorina, Henna, Jemma El Fna:

It wasn’t really late, so we went to take a closer look at the square. If somebody was in an Islamic country those could find the followings familiar.

We’re like moving targets, I mean it’s easy to find out who’s a tourist and the competition starts about who can sell and what to them. The Juice guys, the restaurant waiters the average sellers are speaking to us in any languages in order to achieve something. Normally they believed that I am Spanish, i don’t know why, but it was meaningless. In this case the best thing you can do is to avoid eye contact, make no reaction just behave like they do not exist at all. This is really bad, because we’re there to look around, but simply it’s impossible so we didn’t see the stuff.

We didn’t want to buy anything that time, but it was too hard to say no to the fresh orange juice. While I was waiting for it, Dorina was caught by a henna woman. The henna is a well known paint, that was originally used in order to protect the hands, a red-brown material made of plants. If you leave it to dry (1-1,5 hours) you can enjoy it for weeks.

It’s really trendy, we saw it on a lot of tourists, however because of the long drying time in such a crowd it’s really problematic. There’re many henna woman seeking after prey.

First, feeding: The woman wanted to make free motives (nothing is for free :D) One dot, two dots and finally a flower or any other motives. A random woman just appeared and started to scatter shimmering dust to Dorina’s arm. Naturally she didn’t ask for it but they didn’t let her go. When I arrived back to her, she was sitting on a chair. They tried to make one for me but I simply said, it’s only for women.

After a while, the motive was ready and the price was ridiculously high so we went away. They followed us to get their money. We wanted to pay a reasonable price but they didn’t want that money so I took it back.

They were really aggressive so we had to threat them that we will call the police. This trick worked, they disappeared immediately.

Unfortunately the main square of Marrakech is a place like this. People are poor, there’s a competition between them. There’re cobras without fangs, doomed monkeys and unlucky thin horses. We were not really amazed.

The same day we had a dinner in a restaurant just next to the square where we saw that lot of children working on the streets and I don’t know why but they’re selling tissues. It’s sad and annoying at the same time when you just want to eat but in every minute a child come to beg for money. If you want tranquility you should avoid eye contact again and continue talking or eating. If we give money to them, you will be surrounded in minutes.

After dinner I gave the remains of my chicken to a little boy who was asking for it…