A második napon, mikor végre mindenki felébredt és összeszedte magát megreggeliztünk a tetőteraszon, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az egész városra, és a környéket körölelő hegyvonulatokra. A buszok érkezéséig még volt időnk, így a főtér környéki bazárban nézelődtünk ajándéktárgyak után.

Egy kis előre látható késés után már úton is voltunk Akchour felé, amelyről nem tudtam, hogy mi is vár majd ott ránk, és csak egészen későn eszméltem rá, hogy az egyik marokkói ismerősöm már mutatott képeket a helyről hónapokkal azelőtt.

A bő egy órás zötykölődés után meg is érkeztünk egy poros parkolóba, ahonnan gyalog folytattuk utunkat egy nagyobbacska víztározóig. Nagyon szép időnk volt, a gát által felduzzasztott patak vizébe ugráltak az emberek a mellettünk lévő háztetőről.

Itt találkoztunk az idegenvezetővel, aki csak úgy, mint a Toubkal esetében, nem volt annyira beszédes, inkább csak az utat mutatta meg, és vigyázott, hogy lehetőleg ne törjük ki a nyakunkat.

A már említett patakot követtük több km-en át, eközben a terep megváltozott és egy elég mozgalmas túra kerekedett belőle. A szintkülönbséget főleg néhány marokkói lány érezte meg, akik talán nem voltak az ilyen kültéri aktivitáshoz szokva. Az biztos, hogy többször kellett keresztezni a patakot és a sziklákon átmászva haladni tovább a völgyben. Volt, aki külön kiemelte, hogy micsoda szerencse, hogy itt van velünk a túravezető, mert nélküle elvesznénk a hegyek között. Ezt már ekkor se értettük, de ennek még volt jelentősége visszafelé.

Amine-ék, akik már veteránnak számítanak az Akchour-i túrán, mosolyogva mondták, hogy még hátravan a java. Hamarosan meg is értettük, hogy mire gondolnak egészen pontosan. Elérkeztünk egy olyan részhez, ahol konkrétan egy tó állt előttünk, melyet több tíz méteres sziklafalak szegélyeztek, az egész fölé pedig egy hatalmas természetes kő ív magasodott, és árnyékolta be a helyet. Közülünk sokan futócípőben jöttek, így választaniuk kellett, hogy vagy a cipőt levéve mezítláb gázolnak bele a hideg forrásvízbe, vagy a cipőt fennhagyva áztatják el azokat. Szerencsére itt is bebizonyosodott, hogy a Marokkó előtt vett túraszandálom kiváló találmány, mert ugyan a víz befolyik, de azzal a lendülettel távozik is, amikor kijövök a vízből, és ezzel együtt védi a talpamat.

Fogalmam sincs, hogy a víz hány fokos lehetett, de Dorina talpa hamar begörcsölt. Eközben a sziklafal mentén kellett az oda halmozott homokzsákokon és összekötözött faágakból álló „ösvényen”, kézzel a sziklákba kapaszkodva haladni előre. Párszáz méter után elértünk egy, a völgy aljáról kimagasló sziklát, melyről a helyiek előszeretettel ugrálnak le, mint afféle bátorságpróba. Itt jött el a túravezető ideje, hogy ahogy említettem, megakadályozza, hogy pályafutásunk idő előtt véget érjen, ugyanis ha valaki rossz helyre ugrik a 4-5 méteres magasságból az ott marad.

A korábbi évek statisztikáit felülmúlva közülünk többen ugrottak, de én inkább távol maradtam, főleg, hogy előtte nem tudtunk megmártózni, és száraz bőrrel a túrától felhevülve beugrani a hidegvízbe nem hangzott túl jó ötletnek. Egy darabig vártunk, amíg ugráltak az emberek, de aztán páran úgy gondoltuk, hogy ideje lenne kideríteni, hogy honnan is jön a víz. Dorina nem volt elragadtatva az ötlettől, így őt hátra hagytam azzal az ígérettel, hogy mindjárt jövünk. Na ezt az ígéretet pontosan annyira sikerült teljesíteni, mint ahogy azt gondolnánk, ugyanis ahogy tovább másztunk a sziklákon, hamar elértünk egy olyan helyet, ahol a korábbiakhoz hasonlóan felgyűlt a víz, viszont a napsugarai le tudtak hatolni a völgy aljára. Ezen a tavon már tényleg csak úszva lehetett átkelni, így a felesleges extra ruházatot hátrahagyva némi tétovázással, de becsobbantunk a vízbe. Először nagyon hideg volt, de ahogy hozzászoktunk a környezethez, és ahogy eltöltött minket a csapatos felfedezés érzése, máris elfelejtettük az olyan szubjektív tényezőket, mint a hideg.

Az ezután következő órákban számtalan kis tavon és zúgón átkeltünk, ugráltunk a sziklákról és messze felúsztunk a patakon. Mindez felejthetetlen élmény volt a kristálytiszta vízben, a hatalmas, fölénk agasodó sziklafalak között, a zöldellő fák és bokrok árnyékában. A mi kis csapatunkon kívül senki, de senki nem volt ott rajtunk kívül. Miénk volt az egész hely.

Ezek után nehéz szívvel mentünk vissza az első tóhoz, bár tudtuk, lassan jön a busz értünk. Dorina persze el nem tudta képzelni, hogy hova tűntem, amíg ki nem kevergőztem a vízből.

Az ösvényen visszafelé nem volt velünk a túravezető, vagy másokkal ment. Itt jött az, amiről már volt szó, hogy az aktuálisan összeverődött 5-6 ember élén én haladtam, és a patak mentén haladtunk, ott, ahol jöttünk. A helyiek közül volt aki le volt nyűgözve, hogy milyen jól tájékozódok, hogy így tudom az utat visszafele. Megjegyeztem, hogy nem túl bonyolult azért, csak követni kell a patakot. A válasz az volt, hogy sok út van, amelyen el lehetne tévedni itt a környéken. Ez egyébként így van, de a patak mentén tényleg csak egy.

Akchour valóban egy csodálatos hely, aki a környéken jár, mindenféleképpen nézzen körül a környéken. Sajnos mivel hátrhagytam a telefont, így csak internetes képeket tudok felhasználni, de szerintem ezek is magukért beszélnek.