Marokkó fővárosa turisztikai szempontból nem túl jelentős, külföldi arccal alig lehet találkozni, éppen ez volt az egyik ok, amiért ezt a várost választottuk a gyakorlat színhelyéül.

A mély alvásból az ébresztő hangja vert fel minket. Nem voltunk igazán jó hangulatban, valahogy egyikünknek sem igazán akaródzott összepakolni és elhagyni ezt a falut.

A hagyományos helyi reggeli után, melynek része a palacsinta, lepényféle, a vaj, lekvárok, méz olajbogyók, narancslé és persze a menta tea is, még utoljára felmentünk a tetőteraszra, főleg az én unszolásomra, leginkább időhúzás céljából. A táj lenyűgöző volt, csak nehezítette a távozást.

Eljött a várva várt reggel, némi mélázás után, de elértük a találkozópontot, ahol márt vártak ránk hátas állataink és kísérőink. Az öszvéreken nyereg, annak két oldalán pedig durva fonatú tárolózsákok voltak. Az ülőhelyet ugyanolyan rongyszőnyeg képezte, amelyet otthon is megtalálunk.

Még sötét volt, a környező tájból alig láttunk valamit. A patkók kopogásán, az öszvérek szuszogásán és a vezetők beszédén kívül semmi nem törte meg a csendet.

Az alvásidő nem volt túl hosszú, hajnal 3 óra után felkeltettek minket. A matracot a lábak által behordott homok fedte, a sötétben motoszkáló hangok figyelmeztettek minket, hogy nem vagyunk egyedül. Erről az összepakolás közben talált, a párnám alatt szunyókáló jó 4 centis bogár adott tanúbizonyságot.

Várt ránk a visszaút a kisbuszokhoz, egy újabb másfél órás út, szintén a tevéken. A tegnapi lovaglás után a puszta ülés is gondot okozott, de nem volt mit tenni, menni kellett.

Ismét korán kellett kelni, reggel 7-kor találkoztunk Otmánnal, a sivatagi túra vezetőjével a Jemma El Fna egyik neves kávézója előtt. A tér szinte üres volt, az előző napi maradványokat takarították. Mint a mediterrán országokban általában, itt sem pontosak az emberek, de nagyon nem. Eltartott egy darabig, amíg összegyűlt a kisbusznyi ember és végre el tudtunk indulni 3 napos utunkra a Szahara felé.

A Szahara:

Marokkóról sokan azt gondolják, hogy az egész egy sivatag, ez persze nem így van. Ami még nagyobb tévképzet, hogy a Szahara tisztán homoksivatag, legnagyobb része ugyanis kősivatag, arabul Maghreb. Szahara csak relatíve kis részén van egyáltalán homok, ezért is kell ilyen messzire utaznunk, az Algír határtól kb 30 km-re, Merzouga vörös homoksivatagába.

Az Atlaszon át:

A hegyeken keresztül vezetett utunk, viszont ez nem jelentett gondot a sofőrnek, aki tartotta a kb. 90 km/h-s tempót a kanyarokban is. Az út és a mellettünk tátongó mélység között ritkán volt bármiféle korlát vagy fal, a leggyakoribb a fehérre festett kőkupac, mint jelzés volt.