Eljött a várva várt reggel, némi mélázás után, de elértük a találkozópontot, ahol márt vártak ránk hátas állataink és kísérőink. Az öszvéreken nyereg, annak két oldalán pedig durva fonatú tárolózsákok voltak. Az ülőhelyet ugyanolyan rongyszőnyeg képezte, amelyet otthon is megtalálunk.

Még sötét volt, a környező tájból alig láttunk valamit. A patkók kopogásán, az öszvérek szuszogásán és a vezetők beszédén kívül semmi nem törte meg a csendet.

Én mentem elöl, Dorina követett, így neki valamivel nyugodtabb volt az útja, hiszen az ő hátasa az enyémet követte, aki az előrehaladás egy igen érdekes módját mutatta be.

Nem tudom, hogy ők mennyit láttak az előttük lévő terepből, reméltem, hogy többet, mint én, viszont érdekes volt, hogy cikk-cakkban haladtak. Ez különösen akkor volt jó, amikor a vezető jól felbíztatta az állatot, aki elindult egyenesen a szakadék felé, majd amikor a feje már a semmi felett lógott, észrevette, hogy nem erre kell menni, és szépen irányt váltott és ment a másik irányba, és ezt így váltogatva.

A terep csupa szikla volt, az öszvéres megoldás egyre bölcsebb választásnak tűnt. Az állatok nagyon jól bírták, viszont gondoltuk, hogy lefelé azért lehetnek gondok.

Jó 4 órás baktatás után értünk el a 3200 m-en lévő menedékházhoz. Állatainkat elneveztem Frodónak és Samunak, Dorina is elnevezte őket valaminek (Esmeralda és Perselus by D.). Ez a névválasztás azért irónikus, mert később inkább mi magunk éreztük magunkat úgy, mint a 2 hobbit, akik vezetőjük segítségével próbálják megmászni a végzet hegyét.

Az állatokat hátrahagyva gyalog indultunk neki az útnak, amely még majdnem ezerméternyi szintkülönbséget jelentett.

Magáról a mászásról, olyan sok mindent nem tudok mondani, olyan, mint ahogy az ember elképzeli. A talaj vöröses sziklákkal borított, növények már nem nőnek ezen a magasságon.

Egyre magasabbra kapaszkodva kezdtük érezni az oxigénhiány okozta tüneteket: hányinger, szédülés, fáradtság, légszomj és némi látászavar. Nem volt idő hozzászokni a körülményekhez, de ez még tolerálható volt.

A csúcshoz közeledve egyre sűrűbben kellett pihenőt tartani, 3-4 pernyi ülés után úgy éreztük visszanyertük az erőnk, de néhány méter megtétele után elszállt ez az érzés. Maga a hegy technikailag nem nehéz, nem szükséges semmilyen speciális felszerelés, mi is futócipőben voltunk.

Négyezer méternél a távolban megláttunk két kecskét, akik élelem után kutattak, fogalmam sincs, hogy miért jöttek fel ilyen magasra, de nem is a legbölcsebb állatok.

A távolban megláttuk a célt, amely összetéveszthetetlen, hiszen 4167 m-en egy fémgúla jelzi a csúcsot.

Az utolsó métereket fáradtságot nem ismerve tettük meg, bevártam Dorinát, hogy együtt érjünk fel. Ezután ő egyből lefeküdt pihenni, én körbe néztem, hogy végre a szemem elé táruljon az a látvány, amiért ennyit küzdöttünk.

Túravezetőnk még fel is mászott a kb. 5 méter magas fémgúla tetejére, bár ő van, hogy hetente kétszer is megteszi ezt az utat. Megemlítendő, hogy még mindig Ramadan volt, szóval ő étel és ital nélkül mászott fel velünk, egyszerűen elképesztő.

Némi pihenő után elkészítettük a fényképeket, a zászlót majdnem el is felejtettük, majd gyakran visszanézve, elindultunk lefelé.

Ezúttal sokkal gyorsabban haladtunk, szinte éreztük, ahogy minden megtett méterrel több oxigénhez jutunk. Voltak azonban trükkös szakaszok, ahol nagyjából tojás nagyságú kövek helyezkedtek el egymáson több rétegben. Felfelé még egész jól lehet rajta haladni, de lefelé könnyedén elcsúszik az ember.

Vezetőnk könnyed léptekkel haladt az út folyamén végig, ha valamelyikünk segítségre szorult, ő egyszerűen becsúszott a köveken, és már ott is termett mellettünk.

Hamarosan visszaértünk a menedékházba, ahonnan ebéd után elindultunk a falu felé, immár újra öszvérháton. Az egyetlen kapaszkodó, egy vastagabb madzagból készült hurok volt a nyereg elején, szóval lefelé gyakorlatilag értelmetlen volt. Ehhez jött hozzá, hogy az öszvér a kőlépcsőkön úgy megy le, hogy először megáll a peremen, szétnéz, majd első két lábával egyszerre leugrik, miközben az utas próbál valami módon a hátán maradni.

Ez sikerült is egy jó ideig, ám kb. az út felénél egy nagy ugrást követően az öszvér gyakorlatilag eltűnt alólam, és ráestem a vezetőre. Ezúttal sem történt sérülés, emberünk éppen jó helyen volt, hogy megakadályozza a nagyobb esést. Kezdtem azon gondolkodni, hogy engem utálnak az állatok… (Lásd teve)

Az út még egy jó része hasonló terepen folytatódott, ezért inkább gyalogoltam, de amint lehetőség volt rá visszaültem a nyeregbe.

A falu felé közeledve láthattuk azokat a részeket, amiket a hajnali sötétségben nem tudtunk szemügyre venni, hát volt, amire azt mondtuk, hogy jobb volt akkor, amikor nem láttuk. Rólam tudni kell, hogy alapvetően tériszonyom van, ezért próbálom is legyőzni.

Elköszöntünk túravezetőinktől, majd egy kisebb eltévedés után nagyjából vacsoraidőben érkeztünk meg a szállásra. Akkor derült ki, hogy szobánk ablaka éppen a hegyekre néz (előző este nem sok erőnk volt nézelődni)

Napnyugta után megvacsoráztunk, majd alváshoz készülődtünk. Másnap elindultunk, hogy újra átszeljük az országot, az úti cél ezúttal az ország fővárosa, Rabat, a nyári gyakorlat színhelye.