Marokkó fővárosa turisztikai szempontból nem túl jelentős, külföldi arccal alig lehet találkozni, éppen ez volt az egyik ok, amiért ezt a várost választottuk a gyakorlat színhelyéül.
Az utcakép hasonló, mint Casablancában, a modern stílusú lakóépületek uralják a látképet.
A szálláshelyünk, ahol az ezt követő majd 4 hetet töltöttük egy tipikus diákszálló volt, egy szobában két ággyal, 2-3 szobánként volt egy fürdőszobával. Az éghajlat előnye, hogy minden szobához tartozott egy –egy erkély is hm…
Az első benyomás érdekes volt, mivel közvetlenül a bejárat előtt egy rendőrségi kisbusz parkolt. Később kiderült, hogy éjjel nappal vannak a buszban, ami miatt legalább nem kellett attól tartani, hogy bármi számunkra kellemetlen történik a környéken.
Vagy mégis?
Nos, ez a nagy hűhó azért volt, mert a szállás történetesen a rabati Francia Nagykövetség mellett volt, csupán egy keskeny aszfaltcsík választott el tőle minket. Az intézményt erődszerű magas falak vették körbe, és nem igen láttunk volna semmi többet, ha az erkélyem nem pont oda nézett volna.
A Francia Nagkövetség. Nem rossz...
Mindvégig biztonságban éreztük magunkat a szálláson, de nem mondom, azért eszembe jutott, hogy ha a közelmúlt franciaországi események miatt itt is terveztek volna valami hasonlót, akkor igencsak rossz helyen lettünk volna. Erre azonban annak ellenére, hogy a párizsi események hátterében egy marokkói állt, ennek az esélye gyakorlatilag nulla volt.
Kaotikus ügyintézés:
Első nap az egész csapattal elmentünk a közeli, gondolom munkáltatói irodába, hogy ezután megkezdhessük a kórházi tevékenységet. A bürokrácia malmai ezúttal gyorsan őröltek, túlságosan is gyorsan.
Több sorban székek helyezkedtek el (ez eddig teljesen normális) de a kapott formanyomtatványokat úgy kellett kitölteni, hogy közben sorban ültünk. Igen, miközben szenvedtünk a francia nyelvű papírral, még arra is kellett figyelni, hogy egyik székről a másikra üljünk folyamatosan. Igazából semmi értelme nem volt leülni, de a rendért felelős őr folyamatosan magyarázott nekünk, hogy mikor hova hogyan mozduljunk.
Rabat beach:
Az egyik kérdéses pont a „Mit csináljunk Marokkóban” listánkon a strand kérdése volt, mert úgy tudtuk, hogy nincs nagy tengerparti kultúra.
Páran közülünk még a Ramadan alatt kilátogattak a városi strandra, amely a Rabatot és Salét elválasztó keskeny folyócska torkolatánál terül el. Azt mondták, hogy egész kellemes volt, alig voltak emberek rajtuk kívül.
Igen ám, de időközben véget ért a fent említett időszak, így változott a helyzet…
Az alábbiak kicsit elrettentőek lehetnek, de voltunk többször strandon, ugyanitt és máshol is, azért nem kell megilyedni :D
Az egy dolog, hogy a part homokjának egy részét, csak úgy, mint Liszabonban csiszolt üveg jelenti, de ezen felül egyikünk egy injekciós tűt is talált a homokban…
Dorina és Én mentünk be először a vízbe, az első 2-3 perc eseménytelen volt, de ekkor észrevettük, hogy jó pár környékbeli nagyobb gyerek mintha furcsán körénk lenne gyűlve. A gyanú beigazolódott, egyre közelebb és közelebb kerültek, körbevettek minket.
Már kezdett kellemetlen lenni a helyzet, amikor igyekeztem kézzel lábbal magyarázva elhajtani őket, kevés sikerrel. Meguntuk, kitörtünk a gyűrűből és elindultunk a part felé, amikor elkezdtek iszappal dobálni. Na, van az a fajta dobálás, amit az ember elnéz egy gyereknek, és van az, amit már nem. Ez az utóbbi típusba tartozott.
Úgy voltam vele, hogy oké, várható volt, hogy felkeltjük a figyelmet, meg csak gyerekek + több száz helyi nézi a „műsort” inkább egy kicsit odébb megyünk be a vízbe ezután. Így is tettünk, kb. 50 méterre az előző helytől ismét megmártóztunk, hogy lemossuk azt a tekintélyes mennyiségű mocskot, amit az előbb összeszedtünk.
Ennek ellenére a gyerekek jöttek utánunk a vízben :D
Amikor már megint kezdtek körbevenni minket nagyon idegesek lettünk, mivel arra ment ki a dolog, hogy Dorinát megfogdossák…
Nekem se kellett több, úgy tettem, mintha megütném/ lerugnám őket, de megállítottam a mozdulatot az utolsó pillanatban. Nem használt. Amikor megint dobálni kezdtek, ha gyerek ha nem, megfogtam azokat akik közel voltak és nemes egyszerűséggel bedobtam őket a vízbe…
Ezúttal is kikellett menni a vízből, amikor egy helyi férfi lépett oda hozzánk, hogy látott mindent, szerinte menjünk a rendőrökhöz.
Az ötlet nagyon csábító volt, meg is született bennem az elhatározás, de gondoltam egyeztetek Dorinával, aki ezt mondta:
Persze, menjünk és nyomjuk fel a kis ********-ket!!!
A rendfenntartó szervek, akik ilyen rendőr és partiőr keverék szerepet töltöttek be a part mellett állomásoztak. Egy szimpatikus, angolul beszélő(!!!) fiatal sráccal megbeszéltük az eseményeket, és elindultunk vele, és csapatával, hogy szembesítsük a kis suttyókat a tetteikkel. Eddig még soha az életben nem hívtam rendőrt, de ezt is ki kellett próbálni. :D
Nem voltam benne biztos, hogy felismerem őket, amikor a vízben megláttunk egy kupac embert. Időközben társaink is eljutottak a vízig, és a gyerekek éppen őket vették körül.
A következő pár perc igencsak komikus volt számunkra, így oda is álltunk a víz szélére nagy kárörvendő mosollyal.
Majd elfelejtettem, hogy közvetlenül a part utáni lankán egy hatalmas temető terült el, a képen az ennek egyik része látható. Furcsa helyválasztás az biztos.
A rendőrök Baywatch-ot megszégyenítő módon rohantak be a vízbe, néhányan szörfdeszkákkal. A kis rendbontók egyből, már messziről mentegetőztek, hogy ők nem ők nem (ó dehogynem) de próbálkozásuk hasztalan volt. Nem viccelek, nyakuknál, karjuknál fogva húzták ki őket a vízből, ilyedt arcokkal néztek egymásra.
Hát igen, aki másnak vermet ás…
Az egészben a legjobb az volt, hogy kaptunk magunk mellé egy őrt, aki mindvégig körülöttünk körözött szörfdeszkáján, amíg a vízben tartózkodtunk.
A hétvége közeledtével felkészültünk, hogy ezúttal a többiekel, de visszatérjünk Marrakechbe...
PS: Magáról a kórházi gyakorlatról majd máskor lesz szó.
